Álombolt

  A nehéz tölgyfaajtó durván csapódik neki a vendéget, úgymond bejelentő csengőnek. A kis poros üzletben az embernek pár pillanatra olyan érzése támad, mintha a harangszó hatására minden életre kelne. Ez persze azonnal elmúlik, hiszen butaság. A tárgyak a gyerekmesékben táncolnak és énekelnek, esetleg ijesztgetnek, hogy aztán lidércálmokat hozzanak a még ártatlan kisgyerekekre, és őket is belekeverjék a média által generált hamis tévképzetekbe.
  A helység nagy, körös-körül hosszú polcok húzódnak a legkülönfélébb tárgyakkal megpakolva. Akad itt elszáradt vadvirág, molyette szalmakalap, emberi koponya, kitömött macska, elszakadt selyemszalag és rengetek színes üvegecske. A nagy, többliteres befőttesüvegektől kezdve egészen az apró lombikokig és pipettákig. Van, amiben színes ködök lejtenek különös táncot, mások egészen üresnek tűnnek. Pedig mind fel van címkézve, különös dolgok: Halott szerelme, Sárkányvirág kivonat hurutos köhögésre, Ködmacska befőtt, Patron árnyjátékhoz (tapétára nem ajánlott)..
- Segíthetek uram? –A boltos is előkeveredett. Alacsony, öreg emberke. Fehér szakálla, maghajlott háta szép korra utal, kék szemében pedig valami különös időtlenség csillog. Mintha mindent tudna, beléd látna, tudná mit akarsz és hová tartasz. Ez megint butaság, ilyen nincsen. Az elme mozgolódni kezd. Mert ködmacska talán van? Az ilyen gondolatokat kell jó mélyre eltemetni, mielőtt az ember elveszíti a reális gondolkozását.
- Csupán nézelődök, köszönöm. –A szemek összeszűkülnek egy pillanatra, mintha egészen eltűnne az a kedves öreg arc, de ilyen nem létezik, ugyebár?
- Azon mégis mit köszön? Ide senki nem jön, csak nézelődni. Bajban van, fiatalember. –Egyre erősebb a késztetés, hogy egyszerűen kirohanjak innét, de valami itt tart. Igen, bajban vagyok. Melyik gyilkos nincs bajban?
- Van valami.. Amivel meg nem történté tudunk tenni dolgokat? Például, hogy eltörte az anyósa nemtudomhányezeréves kínai antik vázáját, és hacsak nem akarja a saját belsőségeit tárolni a maradványban, akkor meg nem történté kéne tennie..
- Vegyen neki virágot.
- A vázának? Annak már mindegy..
- Nem, az anyósának.
- Nincsen anyósom.
- Akkor meg miről beszélünk, drága fiam?
- A váza egy példa volt. Ha valaki bejönne ezzel a problémával, mit javasolna neki?
- Amit magának. Hogy vegyen virágot és kérjen szépen bocsánatot. De a biztonság kedvéért vigyen egy zacskót a beleinek. Jut eszembe van tökéletesen steril kukászsákom, eredetileg unikornis ürüléknek, de a maga belsőségeinek is megteszi.
- Értse meg, kérem, nincsen, sem anyósom, sem vázám, a szerveim pedig a helyükön vannak és ott is maradnak.
- Akkor mit akar?
- Felejtést.
- Hmm. Minek az? Megöregszik, mint én és megkapja.
- Most van rá szükségem.
- Mind ezt mondja. Kit ölt meg? Egyperces néma csendet neki, aztán az élet megy tovább.
- Nem érti. Én nem akartam..
- Hirtelen felindulás? Milyen szomorú. Nem tudok segíteni. – Az eddig táplált remény is elillan. Miért is jöttem egyáltalán ide? Butaság, ezen nem lehet segíteni. A dolgok nem válnak nem megtörténté, attól, hogy felhajtasz mondjuk egy adag sárga löttyöt.
- Köszönöm, a nagymértékű segítséget. Viszontlátásra.
- Hazugságelleni szérum nem kell esetleg?
- Mire?
- Azt mondod, „viszont látásra” amikor soha többet nem akarsz visszajönni. Hol ebben a logika?
- Én csupán udvarias voltam önnel.
- Te csupán hazudtál nekem. –Igazából van abban igazság amit mond. Folyamatosan hazudunk egymásnak, hogy nekünk jobb legyen. De hát, a szó csupán szél. Nagyon kevés ember szava ér tényleg valamit, de ez így van, így volt és mindig is így lesz. Minek ragozni?
- Ha egyszer szüksége lesz rá, jöjjön vissza. Viszont látásra! A kék szemek még utoljára pajkosan megcsillantak.

Nem tudhatod.

Egy kis szív utolsó dobbanása,

 Harci lovak patacsattogása,

 Tankok surrogása,

 A néma utolsó "kiáltása". 

Egy leadott lövés,

 Semmibe vett felemelt kéz..

 Hasztalan öldöklés, 

Hisz a végén úgy is minden porrá lész.

Egyszer úgy is mindennek vége, 

S lehet hogy te nem is veszed észre? 

Egyedül ébredsz,

 A fekete, vaksötétre?

Nem tudhatod. 

Lehet hogy csak álmod folytatod. 

Vagy mindennek vége van már ott? 

Ahol azt a bizonyos képet látod..

 S vajon az ember Megtudhatja, 

Hogy mi volt kicsiny kis élete célja? 

Vagy csak eltűnik valahova?

 Egy ismeretlen valóba?

Egyszer úgy is búcsúzni kell. 

S nem tudhatod mikor kezded el.

Időd mikor lejár.. 

Ki térdepel le fejfádnál...

Játszmák

- Ülj le! Jó, nagyon ügyes. Tedd ide kezed. Kissé furcsa érzés, de majd megszokod. Tudod mi ez? - Még szép hogy tudom.
- Nem.
- Hazugságvizsgáló. Mond valamit? – Tizennégy éves koromtól fogva ez megy. Mindig ez volt apám első kérdése. Ő tudta hogy be fog következni. Felkészített. Mégsem tudom megbocsátani neki.
- Nem. – A férfi arca megrándul. Harmincas évei elején járhat, de már enyhén őszül. Arca, vonásai markánsak, a karszalagja alátámasztja sejtéseimet.
- Nem tudod mire lehet jó? – Nem arra amire hiszitek. Annyit hazudok amennyit akarok. Legalábbis én.
- Gondolom ha hazudok csinál valamit.
- Telitalálat. Tehát hazudni tilos. Most pedig bekapcsolom. Érthető voltam? –Egész jó kis trükk. Számoltak vele, hogy ki tudom játszani, azzal viszont nem hogy átlátok rajtuk.
- Rendben kislány. Játszunk nyílt kártyákkal. Tudod mi a tét? –Neked a fizetésemelésed. Nekem az életem.
- Fogalmam sincs.
- Jó. Ha hazudsz baj lesz. Nagyon nagy baj. –Mert most nincs baj..
- Értem.
- Akkor kezdjük is. Mire emlékszel? – Már csak ketten voltunk az égő, omladozó szobában. A szomszédban lakó néni és én. Apám újra berohant, s hiába araszoltam felé, gondolkozás nélkül kitámogatta őt. Alig láttam a könnyeimtől, melyek csíkokat húztak vértől maszatos arcomra.A kezemet az egyik leomlott gerenda satuként szorította a földhöz. Összeharaptam a számat és újból megrántottam a kezem. Felkiáltottam a fájdalomtól. Az égett fa és a vér szaga mindent beterített. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Apa megjelent az ajtóban. A tetőt már alig tartotta valami. Nem szólt hozzám. Kirángatta a kezem a gerenda alól. Kintről a nevelőanyám üvöltött hogy nincs több idő. A nagymamától örökölt perzsaszőnyeg roncsain feküdtem. Az életem romjain. Először el sem jutottak az agyamig a csendes szavak: „Bocsáss meg, Charlotte.”Az én istenített apám pedig kisétált az ajtón. Egy világ omlott össze bennem, de nem volt időm sírni. Futnom kellett, az életemért, bár ez inkább kínkeserves mászás volt. Nem tudom hogyan verekedtem ki végül magamat. Azonnal elájultam.
- Semmire.
- Mi ez?
- Hazugságvizsgáló.
- Mi következik ebből?
- Igazat mondtam.
- Hogy hívnak?
- Charlotte Black.
- Ki volt az apád?
- Aaron Black.
- Mivel foglalkozott?
- Vízvezeték szerelő volt. Minek kérdez tőlem olyan dolgokat amire tudja a választ?
- Most nagyon meggyötört lelkiállapotban vagy. Én segíteni akarok. Játsszunk egyet! –Ez most komoly?
- Nem akarok játszani.
- Segíteni fog. Ígérem. –Minek akar meggyőzni arról, hogy van választásom, amikor mindketten tudjuk, hogy nincsen?
- A játék lényege hogy mondd ki az első dolgot ami az eszedbe jut.
- Ennek nincs semmi értelme.
- Titkos küldetés.
- Baromság.
- Felkészülés.
- Fárasztó.
- Beavatás.
- Álmos vagyok.
- Tessék?
- Maga mondta, hogy mondjam ami eszembe jut.
- Jó. Folytassuk. Hogyan emlékszel apádra? –Ahogy kimegy a fénybe, szabadságba, nekem pedig porba hullik minden reményem.
- Szerette a sült a krumplit.
- Ennyi?
- Meg a brassóit. Miért kérdezi? –Rossz próbálkozás. Nem fogsz megtudni róla semmit. Tőlem nem.
- Bosszút állhatnál rajta. – Ledöbbenek. A vonzónak is mondható arcon diadalmas mosoly terül szét.
- Ő gyújtotta fel a házat. Ő hagyott sorsodra. Ő menekült el. Mit hagyott hátra ami megéri hogy így védelmezd? –Egy álomképet. A dolgok pozitív oldalát. Egy tökéletes eszmét. Ismerte a gyengém: küzdeni fogok ezért a hazugságért. Harcolni fogok a gyermekkoromért. Harcolni fogok az ő eszméiért. Mert szükségem van rá. A világom összedőlt. Nincs erőm újat építeni. Ezért védelmezem a romokat.
- Semmit.
- Ki lehet játszani a gépet. Igazam van?
- Könnyen lehet, ugyanannyira könnyen, mint hogy nem. –Rettegtem amikor először kellett így beszélnem. A szerkezetnek szokása halkan zúgni, és kattogni. Nem fogom elfelejteni a műhelyben töltött órákat. Ő tanulásnak nevezte, én kihallgatásnak. Nem voltak titkaim. Nem voltak saját gondolataim. Egyszer aztán rákérdeztem hogy mire jó ez az egész. Nevetett. Azt mondta majd rájövök. Emlékszem a háta mögött lévő falra. Téglákkal volt kirakva. A huszonnegyedik sorban lévő, balról nyolcadik tégla egy leheletnyivel eltért a többitől. Nem tudnám megmondani miben. Egyszerűen kilógott a sorból.
- Segíteni szeretnék.
- Nincs szükségem a segítségére.
- Apád az alvilág feje. Most nem erről a gépről van szó. Nem érdekel a gép. Bár nagyon nagy munka lehetett  megtanulni kezelni. –Sírni fogok. Érzem hogy sírni fogok. Azt pedig tilos. Tilos. Tilos. Tilos! Könnyek folynak végig az arcomon.
- Nem nehéz. Túl egyszerű. Annyira, hogy senki nem gondolna rá. Zseniális és kegyetlen. Mestermű. Maga sosem fogja megérteni.
- Könnyen lehet, ugyanannyira könnyen, mint hogy nem.
- Ez nem vicces.
- Nem is annak szántam. Segíteni akarok.
- Nem tud.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- Nem szép dolog esélyt sem adni.
- Ezt mondja az életnek.
- Nyertél..
- Egy piros hangszórót..
- Tessék?
- Mindegy.
- Mit tett veled?
- Semmit.
- Vedd el a kezed. Tudom hogy utálod.
- Maga nem tud semmit.
- Mit tettem hogy magázni kezdtél?
- Elkezdett megérteni. De eddig is magáztam.
- Én nem úgy éreztem.
- Nem érdekelnek az érzései.
- Ez nem volt szép dolog.
- És?
- Legközelebb folytatjuk. Nincs vége Charlotte. - Persze hogy nincs. Hisz ez csak egy álom.

Molylepke

Óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. A zár egy kattanással jelzi, hogy kiléphetek a valóságból. Egyedül lehetek. Újra.
 Amikor legutoljára jártam itt a szoba még óriási, a képzeletem végtelen birodalma volt. Ma már csupán egy szánalmas kuckó. A kockaköveken mocsok, az elkorhadt ágy alól kikandikál egy kifakult plüssállat szakadt, kockás lába. Lehajolok finoman kihúzom. Porfelhő száll fel. Esetlenül tartom kezeimben a pepita mackót. A fénytelen gombszemek felidézik bennem a rég eltűnt éveket. A kislányt aki félt a szekrényétől és rendszeresen bemászott az ágy alá beszélgetni egy kobolddal. Mintha egy másik életben történt volna. Múlt. Nincs többé. Elszállt, mint az  a fekete holló az ablak előtt. Vajon hová tarthat? Szereti valaki? Szerintem az állatok is szeretnek. Máshogy mind az emberek. Színjáték nélkül. Őszintén. Csendes, hűséges ragaszkodással. Csodálatosan. Lassan lépkedek. A nagy, ébenfa szekrény masszívan áll, meg sem érezve az eltelt időt. Süt belőle a hideg arrogancia. A fa tapintása sima, kezemhez porréteg tapad. Mennyit sírtam ennek a rideg kolosszusnak a megnyugtató magányában.. Féltem tőle, féltem a sötéttől, féltem a gondolataimtól, féltem az egésztől. Mégis belemenekültem. Azt akarom hogy vége legyen. A határozott rántásra az óriás bendője feltárul. Egy halott molylepke esik lassan a földre. Az elmúlás tökéletes metaforájaként. A kicsi test puhán ér földet. Nem háborgat senkit. Élt, aztán elment.Hiszem hogy egy jobb helyre.  A rohanó világban kit érdekel egy lepke halála? Mit számít hogy egy szív ver-e tovább? Élt-e egyáltalán? Volt valami célja? Vagy arra ítéltetett hogy megszülessen a sötétben, sose lássa a napot, s el is múljon ugyanott? Kinek van joga dönteni minderről? Ki fog ítéletet mondani? Mi lesz azzal a szívvel ami megszűnik dobogni, mert úgy rendeltetett? A szárnyak tapintása selymes, a nagy, cirádás ablakból beáradó fényben, gyönyörű, törtfehérnek látszik. Halványan kirajzolódnak rajta sötétebb formák, minták. Lehet hogy egy üzenet. De ezt amíg világ a világ, senki nem fejti meg. Az élet kulcsa a kezünkben, de senkit nem érdekel. Fontosabb a pénz, a hatalom, a jó állás. Ki foglalkozik a többiekkel? Hiszen ők csak bábuk. A saját játszmádban. Kihasználhatod őket, hisz mindenki azt csinálja, vagy nem? Mi lesz veled emberiség? Észre fogsz-e venni valaha is egy molylepkét?

Karácsony est

 A két manó behurcolta a kis, latyakos, fát összevizezve a padlót, és drága, bolyhos szőnyegeket. Elismerést várva meredtek rám nagy, barna szemeikkel.. – Könnycsepp folyik végig az arcomon, nagy lendülettel törlöm le, a hidegtől elkékült kezem belesajdul a hirtelen mozdulatba. Ha nincs semmi más, maradnak a képzelgések. Az embertől nem vehetik el a gondolatait, de hidd el egyszer ennek a módját is ki fogják találni. Egyetlen okból: Hogy minden az ő céljukat szolgálja.
  Az utca kihalt, az ablakokból, ahol nem húzták be a függönyt, boldog ölelkezések, idill családi pillanatok vetítődnek a kis utca kövezetére. A kapualjban kucorogva, durva anyagú, szétfeslett plédbe burkolózva sem tudom figyelmen kívül hagyni, pedig kevés dolgot szeretnék jobban. Sírni nem szabad, az csak ront a helyzeten. A pár méternyire lévő kocsmából vidám danolászás hallatszik ki. Szörnyű, hogy egyes emberek még a szeretet ünnepén sem tudnak kiszabadulni a az alkohol okozta függésből. Igazából, a lelkem mélyén megértem őket.  Én is menekülnék, ha lenne hova, de ennél már nincsen sokkal lejjebb.  A világban, a mai napon, rengeteg a boldog ember. Szenteste van! De ki hallott már olyat, hogy egy nap csak boldog és örömteli dolgok történhetnek? Ma is ugyanúgy meggyilkoltak valakit, a pénzéért, a lakásáért, vagy szimpla rosszakaratból. Ma is kicsúfolták a kislányt az óvodában, mert kissé csámpásan jár. Ma is utcára került egy árva gyerek, mert már nem volt több hely a neki kijelölt helyen sem. Ma is szomjan halt Afrikában egy totyogós baba.  Ma is meghalt valahol egy idős néni, egyedül, az üres lakásban. Régi fotókkal elmúlt emlékekkel körülvéve. Ma is gyártottak hazugságokat, rúgtak bele a náluk gyengébbekbe, elérhetetlen álmokat szövögettek, aminek értelmetlen megvalósítási kísérletei további embertársai életét fogja megnyomorítani.  Ezekkel a dolgok ugyanúgy megtörténnek, de most senki nem veszi figyelembe őket, mert ha változtatni nem tudnak/akarnak a dolgokon, ha világ mocskát nem is tudják elsöpörni, akkor is kell egy nap, amikor lelkiismeret furdalás nélkül lehetnek boldogak. Amikor elfelejthetnek mindent.  Nem sokat ér, de meg van a jó, és tökéletesség látszata az, ami a mai napon mindennél fontosabb.  Drága ajándékok, sablonos szövegek. „Kellemes ünnepeket! Karácsonyi vásár!” Már ez sem régi, csupán üzlet. A felgyorsult, kavargó világ egy üzleti fogása.  Semmi több. Néhány helyen talán még akad a szavak mögött érzelem. A jó még nem veszett ki teljesen, de az ítéletet már kimondták: A jóság, gyengeség. A gyengék pedig nem élik túl. Rég. Majd egyszer az egymáson segítés is kimegy a divatból, ha még nem történt meg.